Idén augusztus 15-én indul az a tandemkerékpáros túra, amelyen a Mozdulj! Közhasznú Egyesület szervezésében, sportolók, művészek, közéleti személyiségek és sérült emberek együttes erővel kerülik meg a Balatont. Az öt napon át tartó közös harc az idővel és a kilométerekkel nemcsak a küzdelemről és az akaraterőről szól. Hogy miről még, azt az esemény sajtótájékoztatóján (Millenáris, Makadám Mérnök Klub) megjelentek fogalmazták meg.

mozdulj_180724_1120_DSC_0193 

Kárász Róbert műsorvezető, a Fogadj örökbe egy macit! egyik alapítótagja: Egy idézőjeles túrát mindennap átélek, mert a mi kávézónkban tíz fogyatékossággal élő ember dolgozik. Vannak értelmi sérültek, Down szindrómások, autisták és látássérültek. Mindenkit arra buzdítok, hogy tegyünk értük valamit. Mi nem elmegyünk valahová, ahol lefotóznak, hanem elmegyünk és segítünk. Tekerjük a biciklit, felszolgálunk, valamit produkálunk annak érdekében, hogy az integráció a szó szoros értelmében megvalósuljon. Aki járt már a kávézónkban, az tudja, hogy nálunk együtt dolgoznak a fogyatékossággal élők és a nem fogyatékossággal élők. A legjobb dolgozóink a fogyatékossággal élők! Én még ilyen normális emberekkel életemben nem dolgoztam, pedig egy pár helyen már megfordultam. Nem csak az alázat, hanem a szeretet, a boldogság, hogy valamit kapnak tőlünk, hogy munkát adunk számukra, ez szárnyakat ad nekik. A látássérültek ugyanezt az élményt fogják átélni ezen a túrán. Minket pedig megtanítanak arra, hogy nem alakoskodhatunk, nem mismásolhatunk, nem kamuzhatunk. Mindig őszintének kell lenni, a cselekvéseddel a gondolatoddal, a válaszaiddal. Nem lehet nekik bármit mondani. Minden egyes pillatanban szívbemarkolóan őszintének kell lenni, és ez tök jó tanulási folyamat.

Feil Dóra, látássérült énekes: Az ideális cél a természetes emberi kapcsolat lenne a fogyatékkal élők és az épek között. Paksi vagyok. Gyengénlátóként ott nevelkedtem. Normál suliba jártam, látók között nőttem fel. Amikor jelentkeztem a túrára, kicsit tartottam tőle. Számomra nyomasztó, amikor az épek félnek, mert nem tudják, mit csináljanak, mit ne, hogyan segítsenek. Úristen, nem ismerek senkit, vajon mi lesz? Sajnáljuk egymást, a többiek sajnálnak minket, és az öt nap sírással telik el, hogy milyen rossz nekünk, pedig én nem így nevelkedtem, én ennél pozitívabb személyiség vagyok. Aztán eljöttem és nagyon megszerettem az egész csapatot. A Mozdulj!-nál már megvan ez a természetes emberi kapcsolat. Nem akarnak túlsegíteni. Hagyják az embert a maga útján menni, ám folyamatosan résen vannak, mert amikor szükség van rájuk, mindig ott vannak.

R.Kárpáti Péter színész: Az utca embere attól fél, hogy túlsegítenek a sérült embereknek. Ezzel azt a benyomást kelthetik, hogy tudatosítják a sérültek alapproblémáját. Ezért inkább visszahúzódnak. Akkor pedig azt mondhatják róluk, hogy nem segítőkészek. Nagyon sok mozgássérült ismerősöm van. Mikor együtt vagyunk, akkor ugyanúgy vagyok velük, mint bárki más embertársammal. Az a tapasztalatom, hogy ők mindig minden ép emberrel pontosan ezt szeretnék. A sport hasznossága vitathatatlan, de azt gondolom, hogy a művészi részét is állítsuk a sport mellé! A sport mellett a művészet is, mint kinyilatkoztatás (ének, vers, festmény) hordozza magában az önmegmutatás jó érzését.

Herczeg Zoltán, divattervező: Egy egészséges ember nem is tudja, hogy milyen kincs van a kezében azzal, hogy egészséges. Ha kipróbálunk egy napot úgy, hogy reggel bekötött szemmel megyünk végig a napi rutinunkon, akkor rájövünk arra, hogy milyen nagy dolog a látás, a hallás, ha van kezem és van lábam. Mégsem gondolnám, hogy a fogyatékkal élők esélytelenebbek. Ha valakitől Isten elvett valamit, akkor a másik fronton tízszer annyit adott neki vissza. A szeretet az, amit ők sokkal jobban tudnak gyakorolni. Ezzel pótolják felénk és egymás felé azt, hogy hiányt szenvednek valamiben. Nem gondolnám, hogy betegnek kéne lenni ahhoz vagy fogyatékosnak, hogy szolidárisak legyünk egymással. Az egészségesnek az egészségest is támogatnia kellene. A beteg a beteget is támogathatja. Az egészséges a beteget és a beteg az egészségest. Ez egy alapvető emberi érték és érdek. Innentől kezdve nincs beteg és egészséges, csak ember van és Isten, a szeretet.

Balázs Zsolt, mozgássérült énekes: Nálam olyan betegséget diagnosztizáltak, ami az izmok ellen dolgozik. Izomsorvadás. Ha megszakadok, akkor sem tudok nagyobb súlyt felemelni, de ennek ellenére megyek a konditerembe minden nap a munkahelyemen, és nyomom. A kigyúrt emberkék lesnek és elismerik. Nem baj, hogy kis súllyal, de nyomod – ezt mondják. Vidéken nem mehettem konditerembe, mert ott kiröhögtek. Öt éve Pestre jöttem, hogy végigmehessek úgy az utcán, hogy ne röhögjenek ki egy forgalmas buszpályaudvaron vagy egy plázában. Vidéken sajnos harminchárom éves koromig ez nem sikerült. Mindenhol csak megaláztatást, kigúnyolást, lebuzizást kaptam. Ezért el is hagytam az országot. A kisvárosi embert a szülők úgy nevelik, hogy hagyd őt békén, menj el onnan! Van egyfajta rosszmájú viselkedés. Egy vidéki ember nem lát annyi tolószékest, nem lát sérült embereket, lilahajú fiatalokat, félmeztelen nőket sem az utcán, mint Budapesten vagy hasonló nagyvárosokban. Elmentem Angliába. Ott tapasztaltam meg az elfogadást, amit addig soha életemben. Mosolyogtak rám az utcán, a hivatalban rohantak oda segíteni, vagy hozták a liftet. Magyarországon a kommunizmus átkát nem lehet letagadni. Azt akarom, hogy ha kiállok a színpadra énekelni, zongorázni, gitározni, harsonázni, ne nevessenek ki. Istennek hála, nagy sztárokkal léphettem fel az elmúlt évben Magyarországon. Próbálom erősíteni ezt a vonalat. Jó lenne, ha egy rokkant ember is a végzettségéhez méltóan – mérnöki diplomám van, több nyelven beszélek – kapna munkát. Engem egy multinacionális cég, ahol húsz-harminc ország állampolgárai dolgoznak, fogadott be, és fizet meg jól.

Dóka Attila, énekes, dalszerző: Nemrég duettet énekeltem egy mozgássérült hölggyel, Ivanova Daniellával. Ez volt az első alkalom, hogy konkrétan duettet énekeltem, nem csak együtt szerepeltem egy énekes kollégával a színpadon. Ilyenkor nagyon sok minden megfogalmazódik az emberben, többek között az, hogy mennyire nincs jelentősége annak, hogy a duett tagjai közül az egyik mozgássérült. Annak van jelentősége, hogy kiben mi lakozik, milyen a lelke, ki milyen ember, ki mennyire tehetséges. Amikor énekeltünk, akkor megszűnt minden gond, megszűnt, hogy ő kerekesszékes. Egyszerűen eltűntek a fizikai problémák. A művészetek megteremtik a lehetőségét annak, hogy eltűnjenek a fogyatékos és az ép emberek közötti különbségek. A lényeg marad meg: látjuk egymás lelkét, látjuk azt, ami legbelül van, és nem akadunk fenn a külsőségeken.

 

Jung Andrea, zenész, énekes: Kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést, hogy zenészként legyek itt. A beszélgetés elején kezdtem az esélyegyenlőségről gondolkodni. Akkor döbbentem rá, hogy érintve vagyok. Augusztusban lesz huszonöt éve, hogy az édesanyámmal történt egy súlyos baleset, amiben elvesztette az egyik végtagját. Ez teljesen megváltoztatta az életét, és kihatással volt az én életemre is. Most jutott csak eszembe: annyira úgy éljük az életünket, hogy ez nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ő fogyatékkal élő lenne. A maga örömére elkezdett festeni, és óriási fordulatot vett az élete. Kiderült, hogy olyan elképesztően tehetséges, hogy sorra vásárolják meg a festményeit. A balesete óta jógázik, biciklizik, és a családi programokban ugyanúgy részt vesz, a feladatokból ugyanúgy kiveszi a részét, mint korábban. Ő olyat tud adni, ami bennem nincs, és én talán tudok neki segíteni néhány apróságban. Úgy viseli a mindennapokat, hogy nem venni észre a fogyatékosságát. Mentünk a városban – Egerben -, találkoztunk ismerősökkel, dolgokat intéztünk és nem vettek észre semmit édesanyámon. Nem tudták, nem halottak a balesetről, csak utána döbbentek rá, amikor elbúcsúztunk, hogy hiányzik az egyik karja. Édesanyám a legnagyobb példaképem.

Madár Veronika, színésznő: Örülök, hogy ez a mozgalom, misszió olyan embereket vonz maga köré, akiket segítő szándék vezet. Amikor a Mozdulj! első rendezvényére meghívást kaptam, akkor még nem volt ez ennyire ismert, nagyon kevesen csatlakoztak. Annak is örülök, hogy az elmúlt években nem médiabetyárok csapódtak hozzánk, hanem tényleg olyan emberek, akik szintén segítő szándékkal végzik a munkájukat. Él a családunkban valaki, aki hét évvel ezelőtt, betegség folytán veszítette el az egyik végtagját. Nemcsak az emberi méltóság, hanem az emberi tartás is nagyon fontos volt számára, hogy talpra tudjon állni. Láttam a lelki és a fizikai vívódását saját magával és a környezetével szemben is. Ő már jócskán hatvan esztendős elmúlt. Nagyon pozitív dolgokat láttam Budakeszin, a rehabon is. Akár egy szálloda, akár egy fagylaltozó, én mindenhol csak a jót tapasztalom. Lehet, hogy nekünk szerencsénk van. Tényleg mindenki segítőkész. Ha egy olyan autóbusz érkezik, amely nem mozgáskorlátozottaknak van kitalálva, nagyon segítőkész mindig a sofőr és az utasok is. Az elmúlt pár esztendő azt igazolja, hogy a szemlélet és a lelkület is kezd változni nemcsak ebben a kis körben. Remény van rá, hogy ez átalakítja az embereket. Ha ez így marad, akkor mindannyiunknak szebb élete lesz.

A beszélgetés után Dóka Attila felolvasta testvére, Dóka Péter író meséjét, aki egy olyan történetfolyamnak a bevezetőjét készítette el, amelynek a következő epizódjait a túra tagjai közösen írják tovább. Ezt követően egy remek alkalmi társulás előadásában elhangzott Dóka Attila szerzeménye, a Sebesség című dal, amely a tandemtúra himnusza. Végül közös tandemezés következett, sőt az esemény részvevői megalkották a végtelenített bicikliláncot, ami a Mozdulj! rekordkísérletének első lépése volt. A rekordkísérletet az egyesület tagjai augusztus 19-én, Fonyódon fogják, reméljük sikeresen, folytatni.

 

Horváth Gábor Miklós